Kultúra
Épített örökségünk
Csomafalvi tájház
A hivatalos megnyitót Szent Péter és Pál búcsús ünnepnapján egy hagyományos zenés-táncos bútorvivéssel ünnepelték meg. A ház berendezése részben az eredeti tulajdonostól megörökölt és restaurált bútor, részben pedig a helyiek felajánlásaiból tevődik össze.
A tájház első kiállító terében kap helyet a Köllő Miklós iskola falumúzeumi gyűjteménye.
Látogatás előtt, kérjük, hívja a következő telefonszámot:
+40 736 619 149
Szent Péter és Pál Római Katolikus templom
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartozó gyergyói főesperesi kerület tagja.
Gyergyócsomafalva a 163 évnyi időszakban (1567-1730), amíg Alfaluhoz tartozott, rendelkezett már egy fakápolnával, ami a mai hősök emlékművének helyén állt. Ez a kápolna vályogból készült, tornya pedig fából.
1727 és 1733 között, a lakosság növekedésének köszönhetően egy új templom épült a kápolna helyén, majd a ma is látható templomot 1878-ban szentelte fel az erdélyi püspök, Fogarassy Mihály, Szent Péter és Pál tiszteletére. Az építkezést előzetes kéregetések, adományozások után kezdték el, ami 11 évig tartott. A templom neogótikus stílusban épült, téralakítását tekintve pedig hosszanti, egyhajós felépítésű. Nyugati oldalán található a főhajó elé épített torony, keleti oldalán az apszisban elhelyezkedő szentély, északi oldalán pedig a sekrestye, amely közvetlenül kapcsolódik az apszishoz. A templomtornyon látható óra régen messze földön híres volt, ugyanis úgy tervezte meg egy helyi ezermester, Borsos Ambrus, hogy az egy időben mutatta az évet, hónapot és napot is.
Plébánia épülete
A ma látható plébániaépületet 1909-ben építették, Török Ferenc plébános idejében.
1926-os nagyharang
Mivel a régi, Nagyszebenben öntött harang az idők során megrepedt, 2004. október 24-én avatták fel a Székelyudvarhelyen készített, 600 kilogrammos, adományból készült harangot. A régi harang a plébánia kertjében ma is megtekinthető.
Hősök Emlékműve
Szent István kardja
A Sánta Csaba által készített emlék 2000-ben került felavatásra, a millenniumi ünnepség keretén belül.
A Prágában őrzött Szent István kard nagyított másolata. A “kunhalom”, amelybe a kardot szúrták, a Kárpát-medence különböző régióinak földjéből van összehordva.
1785-ös Kőkereszt
Kossuth Lajos szobor
Köllő Miklós alkotását, a Kossuth Lajos szobrot 2001 októberében leplezték le.
A szobrot, ami eredetileg a 19. század végén készült és Marosvásárhelyen állt, lerombolták. Ezt formázta újra Sánta Csaba szobrászművész, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány kezdeményezésére.
Borsos Miklós Emlékház
Az emlékházat 2002-ben avatták fel, a csomafalvi származású művész, Borsos Miklós művészetének, erkölcsi hagyatékának ápolása és megőrzése céljából.
Vezetése a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány feladata, ők szervezik a különböző kiállításokat, programokat. Az épületet középen egy hosszú folyosó vágja ketté, a bejárattól jobbra található három helyiségben kaptak helyet a művész kiállított–máshol még nem látott– tárgyai (szobrok, rajzok, vázlatfüzetek, személyes tárgyak), baloldalon pedig az alapítvány irodája és a kiállítóterem foglal helyet.
A kiállítóteremben időszakosan kortárs művészek alkotásait szokták bemutatni, ugyanakkor könyvbemutatókat is gyakran itt tartanak meg. Az épület hátulsó részén, a terasz tetőterében kapott helyet a “lélekharang”, amit Szotyory Melinda (Amerikában élő csomafalvi) ajándékozott az Alapítványnak.
Köllő Miklós és Borsos Miklós szobrai
A falu két leghíresebb szülöttjének szobrait 2011-ben avatták fel.
Köllő Miklós szobrászművész 1861-ben született, Münchenben, majd Budapesten tanult. Alkotásai megtalálhatók a budai Várpalotában, a budapesti Országházán, de pályázott a kolozsvári Mátyás-szobor elkészítéséhez is.
1900-ban öngyilkos lett, miután elveszítette két kiskorú gyermekét.
A Köllő Miklós Általános Iskola épületében tekinthető meg a tiszteletére berendezett Emlékszoba.
Borsos Miklóst, aki csomafalvi gyökerekkel Nagyszebenben született 1906-ban, szintén szobrászművészként, grafikusként és festőként tartják számon, viszont említésre méltó a Visszanéztem fél utamból című önéletrajzi regénye is. A román betörés elől 1916-ban családjával Győrbe menekült, majd le is telepedtek itt. Miután sikertelenül felvételizett a főiskolára, Firenzébe utazott, ahol megismerkedett a reneszánsz művészettel.
1929-ben elvégzett néhány hónapot a Képzőművészeti Főiskolán, de otthagyta és utazásba fogott a Riviérán. 1924-ben volt először kiállítása festményeiből, majd 1945-ben megválasztották a Művészeti Tanácsba, és a fővárosba költözött. 1990-ben halt meg, Budapesten.
Flóra (Primavera) szobor
Borsos Miklós alkotása (közismert nevén Primavera) volt Csomafalva első felállított szobra, 1995-ben avatták fel a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány jóvoltából.
Szászfalusi kápolna
1995-ben szentelték fel, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (március 25.) tartják a búcsúját.
Székelykapuk
Az 1950-60-as évekig még gyakori a kötött kapu, amelyet nem díszítenek faragással, vagy ha van is rajta faragott díszítőelem, elnagyolt, kevésbé kidolgozott amiatt, hogy vidékünkön a kaput puha, nehezen vagy egyáltalán nem faragható fenyőfából készítik.
A gyalogkapu felett ott található viszont a jellegzetesen csomafalvi hármas virágmotívum, amely nem faragott, hanem fűrészelt.
Csomafalva része a Hargita Megye Tanácsa által kezdeményezett „Székely kapuk útja” elnevezésű projektnek, amelynek keretén belül tematikus kirándulások szervezhetők Székelyföldön.
Népviselet
„A mai székely népviseletről azt jegyezhetjük meg, hogy napról napra veszít eredeti jellegéből, s a gyáripar olcsó termékei úgy az életmód, mint a ruházat tekintetében sok kárt tettek a Székelyföldön” – olvasom Malonyai Dezső A magyar nép művészete című igen alapos, négykötetes tudományos munkájában (II. kötet, Budapest, 1909).
Nos, az akkor említett „mai” is már 100 éves. Mit mondhatunk manapság, több mint egy évszázad múltán? Hogyan alakult ki, honnan ered az általunk ismert és viselt székely ruhánk? Sok részlet már a múltba vész. Egy letűnt korszak, megváltozott életforma, átalakult értékrend terméke, eredménye mai népi viseletünk. Szebb, változatosabb, gazdagabb volt a régebbi? Bizonyos vonatkozásban talán az, de a népművészet a mindenkori nép szépérzékét tükrözi: a ruhának nemcsak viselhetőnek, kényelmesnek kellett lennie, hanem szépnek is. Ez ma is így van. Ünnepeinken mindig elhangzik, hogy milyen szépek a székelyruhás fiatalok.
A ruha előállítását mindig befolyásolta az adott történelmi kor, társadalmi helyzet, az anyagi, gazdasági tényező. A lényeg, vagyis az alapforma megmaradt, de a kivitelezés változásokat hozott magával.
A férfiak viselete nem sokat változott, darabjait ismerjük. Az eredeti…, de mit is értsünk „eredeti” alatt? Legtöbb egy másfél évszázaddal ezelőttit, mivelhogy ennél régebbi adatok, emlékek nem nagyon állanak rendelkezésünkre. Tehát az eredeti harisnya anyaga négynyüstös háziszőtt fehér gyapjúposztó, a módosabbaké finomabb abaposztó volt, amit Brassó vidékéről szerezhettek be. Hétköznapra, munkára szürke harisnyát is viseltek. A test vonalát követő, bokáig érő nadrág speciális, eredeti szabásmintáját ma is ismerik a hozzáértő mesterek. Zseb nélkül készül. Elöl két ellenző takarja a könnyebb felhúzást szolgáló nyílásokat. Szártekerővel, kengyellel végződik. A zsinórozást ismerjük, de talán nem mindenki tudja, hogy a színe nem csupán tájegységet jelöl. (Nálunk régebb sötétszürke, aztán fekete, máshol kék, zöld, piros.) Eredetileg ugyanis a szín katonai egységet jelentett, a zsinórozás dússága, mintája pedig a katonai rangot.
Gyalogszékely nem varrathatott magának lófőszékelyt megillető cifra zsinórt. Csatában ezek, a mára már csak díszként felvarrt zsinórkötések beazonosító jelként szolgáltak. A felső ruházat másik közismert darabja, a fekete lájbi régen háziszőtt posztóból készült, és állig felgombolható volt. Erre öltötték fel a posztó ujjast, a fekete vagy szürke harisnyaposztóból készült, csípőig érő kabátot. Télen bőrös lájbit, bőrös ujjast viseltek. Nyáron fekete kalap, télen báránybőr sapka volt használatos. Lábukra keményszárú fekete csizmát, bakancsot húztak, erdei munkára pedig inkább bocskort kötöttek. A lábbelibe kapcát tekertek. A fehér háziszőtt len- vagy kendervászoninget idővel felváltotta a gyolcsing. A zeke viselésére nincs helyi adatunk, de létezett a hosszú, bokáig érő, karcsúsított, hátul bővülő nagykabát, akárcsak egy tiszti köpeny, elvégre a székely ember határvédőnek született.
A női viselet nagyobb változáson esett át. Főleg a rokolya esetén igaz ez, melynek csíkozása jellegzetes számunkra, és megkülönböztető jellege van: a keskeny pirosfekete csíkos biztos, hogy csomafalvi. Igen ám, de ez a színezés Csíkban, Háromszéken is előfordul. Mi is történt valójában?
Jó másfél századdal ezelőtt Gyergyó vidékén, Csomafalván is, a fekete-barna-sötétkék csíkozás volt az uralkodó, falunként azonban kisebb-nagyobb eltéréseket mutatva, több-kevesebb zölddel, drappal, pirossal tarkítva. Nos, a mienk is hasonló volt: a komor alapszíneket keskeny piros csík, cérnavékony drappos, lilás, kékes szálak váltakozása törte meg. A gazdagabbja „aranyszálat” szőhetett bele, amit azonban rezesnek neveztek. Ismert volt a sötétkék-fekete csíkozású szoknya, amit nagyböjtben viseltek, de az öregesnek tűnő barna-fekete vagy a menyecskék által viselt piros-barnafekete csíkos. Néhány ilyen régi darab múzeumokban megtekinthető, de néha-néha egy-egy fiatal lány is ősei felújított szép szoknyájában tűnik fel. Lehet, hogy még féltve őrzött emlékként egy-egy darab idősebb asszonyok szekrénye mélyén rejtőzik. Zöme azonban eltűnt, elviselődött, elkallódott. A tenyérnyi széles, a szoknya alján körbefutó fekete bársonycsíkot szűkebb időkben zsinórral helyettesítették. Ritkán kerül elő olyan régi rokolya, amelynek aljára valamikor keskeny koptatót, kefezsinórt, kefekoptatót is varrtak.
Hatalmas változást okozott a csomafalvi rokolya történetében az Ágoston Ágoston-féle szövőgyár elindítása: itt kezdték szőni ugyanis a piros-fekete csíkos szoknyának valót, ami hamarosan nagy teret is hódított, és fokozatosan átvette a régi, házilag készült szőttesek helyét. Talán könnyebb volt hozzájutni, mint színes fonalak előállításával, beszerzésével bajmolódni.
A gyár gyergyószentmiklósi üzletében árusították a „csomafalvi” anyagot, így a név védjegy és a többi falutól megkülönböztető szín is lett egyben. A gyárat 1949-ben államosították, és a csomafalvi ott dolgozó munkások erős ellenállása dacára a gépeket elszállították. A rokolyaszín maradt, azt már nem lehetett elszállítani. Török Erzsébet, sepsiszentgyörgyi lakos, Ágoston Ágoston unokája, Ágoston János lánya, Balogh Zita jegyző kérésére készséggel közölte, hogy nagyapja 1926-ban bekövetkezett halála után fiai, János és László megosztoztak a vagyonon, és ez utóbbinak jutott a szövőde és lengyár. Erzsébet asszony emlékszik arra, hogy ötéves lehetett, amikor már szőtték a piros-feketét. Szerinte 1931-32-ben kezdhették el.
Gálné Kovács Irma nyugdíjas tanítónőtől tudom, hogy Domokos Pál Péter gyergyóalfalvi kántorkodása idején is (1935 körül) nagyon sokat tett a székelyruha megőrzése, viselése érdekében, ami bizony a két világháború közötti román időben igen fontos identitástudatosító, bátorító tett volt. Akkoriban két gyergyói székely nagyasszony (Gál Ferencné és Páll Gáborné) közreműködésével bevezették a kötényviselés falunkénti megkülönböztető színét. Így lett Ditróé a piros, Alfalué a fehér, Szárhegyé a zöld, Csomafalváé a fekete, Újfalu megőrizte a rokolya gazdag színezésével megegyező csíkozású kötényét.
Szép és jellegzetes a női lájbi. Az apró pirosvirágos, fehér gyöngyvirágos, zöld leveles hímzés igen jól mutat a fekete selymen. Természetesen ennek anyaga is annak idején háziszőtt posztó volt, egyszerű is, de idő múlásával taft, szatén, selyem, fekete bársonnyal kiegészítve, deréktájon csinosítva. A mellényt az elején lefutó bársonypánt és hátul a derékrészen V alakban tyúklábasan felvarrt négylyukú, apró, fehér, recés porcelángombok díszítik. Manapság többnyire csak műanyag gombokhoz lehet hozzájutni, de a fekete gyöngyös hímezés ünnepélyessé teszi a lájbit. Hétköznapi viseletként vizitkát vettek fel, ami a kornak és időjárásnak megfelelően különböző anyagokból készült. Télen hárászkendőt és gyapjú nagykendőt viseltek, de ujjast is. Az alsónemű háziszőtt vászon volt, akárcsak az ing, amit mára szintén a gyolcs váltott fel. A nyakrész és kézelő lyukacsos hímzéses stikkolását még ma is készítik a régi mintákhoz igazodva, de a csipkés egyszerűbben előállítható. A fehér ingen jól mutathatott a piros kaláris vagy a fehér, fémesen csillogó hólyaggyöngy, akárcsak a tarkón kétágba font és háton leeresztett hosszú hajfonatok végén a piros szalag. Az asszonyok alkalomhoz igazodó fehér, drapp, barna vagy fekete szőrkendőt viseltek, lánykori hajfonatukat kontyba tekerték. Keményszárú fekete csizma, száras cipő és spanglis félcipő szolgált lábbeliként, amibe idővel istirimfi, azaz zokni is került. Manapság valósággal újjászületett a székelyruha. Ezzel a névvel illetjük már az egykori szőttes rokolyát, a harisnyát és tartozékait. Az egykori viselet mára már ünnepi ruhává változott. Őrizzétek és viseljétek tisztességgel!
Szőcs Margit
nyugdíjas magyartanár
2015. január 18
